A mai napomról csak annyit, hogy javarészt egyedül voltam a három gyermekemmel.
A Nagy folyamatosan, levegővétel nélkül beszélt a lovakról, a lovaglásról, a lófelszerelésről, a kobakról, a lovaglócsizmáról, a ló fülének állásairól, arról, hogy miket mondott a lovasoktató Feri bácsi, Lepkéről és Táncosról (igen, ők lovak), a legszebb lószínről, a lovas iskolatáskájáról, a lovaglásra fordítható pénzmennyiségről és arról, hogy mikor veszünk végre lovat. És még pár lovas témáról…
Ha nem lenne egyértelmű, hogy az anyagi vonzaton kívül mért nem veszünk most lovat:
Kép forrása: http://www.lovasok.hu/index.php?i=85646
Hát, ezért.
A Kicsi mindeközben egy tündéri, kedves, elbűvölő kislány, aki mindenkit nagyon szeret, bújik, ölelget. Csak épp rossz korszakát éli és a sok kedvesség mellett időnként kitör belőle a hiszti.
Kb. így:
Ma egyszer 20 percet sírt azért, mert ő még nem felnőtt (ezt mondjuk nem értettem. Ő például utcára is hordhat tütüt és koronát. És nem elmebetegnek fogják nézni, hanem cukinak.).
Majd délután újabb 20 perc következett, amiért a nővére előbb mosott kezet, mint ő, ezért kifogyott a víz (!) a csapból (!!!). (Nem fogyott ki.-a szerk. megjegyzése)
A Legkisebb szintén remek napjait éli: álldogálva egyensúlyoz, próbál elindulni, és sokat esik. Én tényleg próbálok mindig figyelni rá, de egyszerűen sokszor feláll és nemes egyszerűséggel hanyatt vágódik. Akkor is, ha épp mellette állok. A fején van egy szép nagy, lilás púp (aminek a keletkezésével párhuzamosan az internet segítségével bővítettem az agyrázkódásról szerzett ismereteimet), úgyhogy kiérdemelte a ketrecharcos becenevet (főleg, ha valaki látja, hogy mennyire ideges, ha berakom a kiságyba és hogy rángatja ordítva az ágyrácsokat).
Szóval, egy ilyen nap után úgy éreztem, muszáj írnom.
Méghozzá a Legkisebb legújabb étkezési szokásairól.
Azért írtam a címben, hogy rutin nélkül, mert hiába 3. gyerek, nem ugyanolyan, mint a többi, vagy már nem emlékszem jól, hogy milyen volt a többi.
Lényeg a lényeg, elérkezettnek láttam az időt arra, hogy megpróbáljon önállóan enni.
Igen, önállóan.
Nem halkéssel és desszertvillával, de önállóan.
Nem lehet örökké mindent pürésíteni, mert mindenki hallott már rémtörténeteket olyan gyerekekről, akik a sok pürésítés után öklendeztek a darabos kajától.
És különben is, amikor épp ételt lejmol valakitől, nem jelent problémát, hogy darabos dolgot kap, úgyhogy kezdődhetnek a Nagy Közös Családi Étkezések, amikor mindenki ugyanazt az ételt eszi, ugyanolyan állagban.
Felmostam szépen az étkezőasztal alatt (mondjuk ez utal némi rutinra).
A Legkisebbet beültettem az etetőszékbe,a két nagyobb gyermek vele szemben helyezkedett el.
Én is leültem a Legkisebb etetőszéke mellé és mindenkinek szépen kiosztottam a vacsorát.
Az Új Evő is kapott szép kis micimackós műanyag tányéron “katonákat”: pici darab kenyérke, pici darabocska sonkácska, pici darabocska sajtocska.
Hát, akkor vágjuk bele, Bon appétit! mindenkinek, legyen franciás étkezési idill.
Fog ez menni.
A Legkisebb nagyon boldog volt a felnőttes szituációtól: mosolyogva nyúlt a tányérjához, megfogta és a tartalmát egy az egyben a földre szórta.
Majd a tányérral átdörzsölte a haját. Mindenhol.
Nem estem kétségbe.
Olvastam gyereknevelési könyveket, tudtam, mit kell tennem.
Szépen felszedtem a frissen mosott (!!) padlóról a kajáját és újból elé raktam, már nem túl katonásan.
Közben normál hangon elmagyaráztam neki, hogy az asztalnál szépen kell enni.
Szerintem nagy tekintélyt adott a mondandómnak, hogy az asztal másik felén a két nagyobb visítva röhögött és tapsolt a Legkisebb előző produkciója miatt.
Mindegy, valamelyest biztosan használt a szövegelésem, mert a következő körben csak az étel háromnegyedét dobálta le a földre.
Egy-két darabot még ekkor is megmentettem, amiből láthatta, hogy komolyan gondolom, és ideje, hogy ő is komolyan vegyen.
Megtörtént az áttörés.
A kezébe fogott egy falatot, amit a szájába rakott.
Képzeletben megveregettem a vállam, hogy lám, így kell ezt csinálni, nem hiába nyomom itthon a HETEDIK évemet. Bravó, anyuka!
Sajnálatos módon kiderült, hogy a gyermek egy egészen új, körünkben ezidáig ismeretlen technikával táplálkozik: ami a szájába kerül, azt rövid ideig rágja, ízleli, majd kiveszi és megnézi közelről.
Ezután, nyugtázva a kinézetét, a kezében lévő nyálas dzsuvadékot több-kevesebb sikerrel visszatuszkolja a szájába. (És az arcára. És a ruhájára.)
A nagyok itt már sírtak a röhögéstől, hiába pisszegtem le őket.
Nem tudom, hogy spontán jött az ötlet, vagy a zajos közönségsiker miatt alakult így, de a Legkisebb ezt követően újabb evési technikát mutatott be.
Az asztalon heverő , még épnek mondható falatkáit, nagy erővel, tenyérrel, töbször lecsapta, majd a lapulmányokat a korábban vázolt technikával fogyasztotta.
Volt nagy öröm a túloldalon.
Én ekkor döntöttem úgy, hogy nem figyelem tovább és átadtam az Apukájának ezt a nemes feladatot.
A remek kísérlet eredménye: három tapsolva röhögő gyermek, 1 fürdetendő 10 hónapos, 3 mosandó ruhadarab, 1 sikálandó terítő, 1 felmosandó padló, 1 odaragadtkajás etetőszék (ezt csak a gyermek kiemelése után lehetett látni) és 1 darab anya, akinek a családjában még várat magára a francia étkezési idill…
Zsenialis! Gondolom nem tul sok idod van, de hianyoznak az irasaid! 🙂